A GYÖNYÖRŰ „BORI” (BARKÓCA) CSAK LÉTRÁVAL
ÉS HEVEDERREL KÖZELÍTHETŐ MEG
Amikor 2012-ben a barkócaberkenyét Ausztriában az „Év fájává” választották, valószínűleg sokan először hallottak erről a fáról. A „Ritka vendég, kedves vendég” szólásnak megfelelően a „Schöne Else” („Szép Bori”), ahogy a barkócafát még nevezik, csak néhány helyen található meg az országban. Például a Bécsi-erdő nyugati részén él, ahol ez a rózsavirágúak rendjébe tartozó fa különösen jól érzi magát. Így aztán az országnak ezt a részét „Elsbeerreich”-nek (barkóca királyságnak) keresztelték el. De miért hívják „Schöne Elsének” (Szép Borinak), hiszen ennek a fának a termése jellegtelen kis barna golyók fehér pöttyökkel?
A válasz egyértelmű, ha ennek a mélyen gyökerező fának az egész éves ciklusát tekintjük: Májusban hófehér pompában virágzik és ősszel, gyümölcsérés közben felveszi piros-narancs-sárga lombruháját. Maga a fa szemet gyönyörködtető látvány, és minden, ami vele kapcsolatos, különösen értékes. Ami viszont meglepő, az a gyümölcs íze, azaz íztelensége. Amikor beleharapunk az egyik érett gömböcskébe – valójában semmit sem érzünk. De lekvárrá vagy kompóttá feldolgozva már egészen más a helyzet; nem is beszélve a nemes pálinkáról, amely kulturális örökségként felkerült a hagyományos élelmiszerek jegyzékébe.
A gyümölcsöt úgy szüretelik, hogy igen magas, tizennégyméteres létrát támasztanak a fához és a szedőt hevederrel biztosítják, úgy mint az alpinistákat a meredek sziklákon. Michelbachban létrehozták a barkócaberkenye látogatóközpontot, a vadon termő barkócafák rezidenciáját. Itt mindent megtudhatunk a barkócáról, feldolgozásáról és annak speciális termékeiről. És ahogy az egy gyümölcsbirodalomban lenni szokott, a „Wiener-Wiesenwald” régióban is háromévente barkócakirályt vagy -királynőt választanak.